Az én Budapestem

 Az elmúlt hónapokban volt szerencsém sokat közlekedni vele. Pontosabban a 7E és a 173E jelzésű buszokkal. Ezek a Kelenföldi pályaudvartól mennek, nem is tudom, hogy meddig, én max. a Ferenciek teréig szoktam igénybevenni őket. Azért szentelem ennek a két járatnak a posztot, mert valami meghatározhatatlan hangulatuk van. Rendszerint össze vannak firkálva. Egyszer elgondolkodtam, amikor nem láttam ki a párás ablakon, csak a különböző színű, elolvashatatlan wannabe-írásokat néztem az ablakokon és alattuk; hogy vajon ki és miért kanyarította oda őket? Valahogy az Ali G. Indahouse című film azon jelenete ugrott be, amikor a két banda "vitatkozik" egymással, hogy vajon "íssszájdizdibeszt", vagy "vessszájdizdibeszt". De inkább annak tudnám be ezt a jelenséget, hogy a magyar szereti mindenhol otthagyni a kézjegyét. Papám egy régi Ludas Matyijában láttam egy grafikát, ahol azt mutatták be, mi történne, ha a magyarok is eljutnának a Holdra: tele lenne az egész írva, hogy kik jártak itt, és mikor. De mivel eddig egyelőre erre nem volt lehetőség, maradt a BKV. Na meg a kultúra (vissza)fejlődése. Most komolyan, látott már valaki olyat felírva egy ilyen drapp buszbelsőre, hogy "itt járt Mari és Pityu"? Múlt héten egy olyan srác mellé sikerült leülnöm, aki vagy rém ideges volt, vagy drogos, vagy mindkettő. Zenét nem hallgatott, de járt keze-lába, sűrűn szipogott (elég takony idő volt mondjuk), és valahogy fiú létére túl sok fülbevalója és piercingje volt. Le nem vette volna a szemét a bakancsomról. Szó ami szó, érdemes nyitva tartani a szemünket, néha vannak furcsaságok. Tegnap egy öregasszonyt láttam a Móricz Zsigmond körtéren leopárdmintás plüssdzsekiben, ugyanilyen mintás hátitatyóval, cicanadrágban, (talán magassarkú) csizmában, és mindezek tetejébe az ősz haja úgy volt befonva két copfba, mint egy nyugdíjas Harisnyás Pippinek. Valahogy nem volt hétköznapi számomra. Oké, mindenki úgy néz ki, ahogy akar, de hogy nálunk otthon nem ilyenek az öregasszonyok, az ezer.
Már említettem, hogy általában a Móriczig vagy a Ferenciek teréig veszem igénybe a 7E vagy 173E buszok szolgáltatásait. Ez a két megálló azért jó, mert mindkettőnél marhasokan szállnak fel és le, valamint a kettő között nem áll meg. Átmegy az Erzsébet hídon, gyönyörű panoráma van belőle a Várra, ha épp nem retkes az ablak. A párát meg le lehet törölni. Szóval hídon át, Gellérthegy alatt (ezek a helyek egyébként külön-külön is megérnek egy bejegyzést, majd lesz is, ha jobban megismerem őket), Gellért szálló... na az még valami gyönyörű! Mindig elképzelem, milyen jó lehet az ott lakó embereknek. Reggel fölkelnek, angol reggeli, aztán kis gyógyfürdőzés. Utána szauna, ebédre valami halétel salátával, ne terheljük meg a gyomrot. Ebéd után kis pihi, majd városnézés, esetleg masszázs. Este mindenképp ki kell menni, a város fényei lenyűgözőek. Előtte/utána vacsora pezsgővel, és valami igényes műsorral, alkalmanként kiállítás, színház, hasonlók. Én legalábbis biztos így csinálnám, ha lenne rá lehetőségem. Valahogy ilyenkor mindig kövér, de jóindulatú idős hölgyeket képzelek el cingár, kerek szemüveges, sétapálcás bácsikkal. Na, vissza a valóságba. Egyébként ezen a szakaszon érdemes vigyázni az ellenőrökkel, sokáig nincs lehetőség leszállni. Bár gyakori, hogy olyan tömörülés van, hogy szegény embereknek megmozdulni sincs esélyük, nemhogy végigjárni a buszt és zaklatni a békésen bliccelő honpolgárokat (két hete elkaptak, de sikerült megoldanom a helyzetet). Ahogy egyre kijjebb jutunk, annál jobban csökken az utasok száma, és a város is egész más arculatú lesz. Eltűnnek a régi polgári lakások, és fölbukkannak a szocialista építészet remekművei, a paneltömbök (amiket komolyan szeretek, de lehet hogy csak azért, mert ilyenekben nőttem föl). Szeretem ezt a járatot, bár erősen meglátszik rajta az igénybevettség, mert mindig koszos. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért, melyik nem? Hátaszongya, a 33-as például. De az egy másik téma.